STS-95 űrrepülési jelentés

Felszállás a Canaveral-fokról (KSC) és leszállás a Cape Canaveral-on (KSC), a 33-as kifutón.

1998. január 16-án a NASA bejelentette, hogy John Glenn, aki 36 évvel korábban a Mercury 6-ot indította útjára mint első amerikai a Föld körüli orbit, újra űrrepülőgép fedélzetén repül majd az űrbe. John Glenn, ma már régóta amerikai szenátor, már a Challenger-katasztrófa előtt érdeklődést mutatott egy második űrrepülés iránt. Abban az időben a NASA olyan programokat hozott létre, amelyek keretében tanárokat, újságírókat és politikusokat kellett meghívni egy űrrepülésre. Mivel azóta eltelt 10 év, John Glenn csak időskora miatt látta a repülési lehetőséget. A Spacelab küldetések során kiderült, hogy az emberi öregedési folyamat számos tünete megfelel a súlytalanság hatásainak. John Glenn mind az akkori amerikai elnököt, mind Bill Clintont, mind a NASA akkori főnökét, Dan Goldint meg tudta győzni, hogy saját testén vizsgálja meg ezt a kapcsolatot. Egyébként a második űrrepülése természetesen rendkívül hatékony volt, ami a NASA számára jelentős jelentőséggel bír az adópénzekért folytatott harcban. A mai napig John Glenn a legidősebb ember, aki valaha az űrbe repült.

A küldetés fő célkitűzései között szerepelt a SPARTAN 201-5 szabadrepülő műhold elindítása és visszavétele, a HOST platformmal végzett tesztek ("HST Orbital Systems Test"), a kísérleti PANSAT műhold ("Petite Amateur Naval SATellite") elindítása, tudományos kísérletek sora. a Spacehab egyetlen modulban természetesen a John Glenn által tervezett és tervezett kísérletek.

Az indítópályán végzett előkészületek során a közeledő George hurrikán miatt fontolóra vették a Discovery visszaszállítását a viharmentes VAB összeszerelő csarnokba. Az előkészítő munka már folyamatban volt, amikor a vihar átvette a Cape Canaveral-t. Egyébként a visszaszámlálás nagyrészt simán ment.

A Föld pályájára való felemelkedéshez a NASA az elmúlt idõszakhoz hasonlóan olyan repülési profilt választott, amely eltér a korábbi transzfer küldetésekétõl. Abban az időben a keringő az indítási szakaszban lógott a külső külső tartályon, így a fedélzeten lévő űrhajósok fejjel lefelé kezdik az utat az űrbe. Ez lehetővé tette az összes rendelkezésre álló földi állomással való rádiókapcsolat fenntartását a teljes emelkedés alatt. A földi állomás megmentése érdekében a Discovery 180 fokos gördülési manővert hajtott végre körülbelül hat perc repülési idő után. A pálya hátralévő részében az űrhajósok egyenesen ültek a külső tartályon.
Miután meggyújtották a szilárd tüzelőanyag-nyomásfokozót, de még mielőtt a Discovery felszállt, az erős rezgések miatt valószínűleg a fékernyő tartályának fedőlapja lazult meg. Mivel a fedél a középső fő motor felett volt, biztosan pontosan a tolófejre esett. Tekintettel az alacsony súlyra és az alacsony cseppmagasságra, szerencsére nem találtak sérülést.

Miután elérte a Föld pályáját és kinyitotta a raktér ajtaját, a legénység aktiválta az Űrlapot és annak kísérleteit. Az első éjszakai alvás előtt John Glenn lenyelt egy kis eszközt, amely testhőmérsékletét huszadik fokon belül mérhette.

A repülés második napján Scott Parazynski és Stephen Robinson sokféle üzemmódban tesztelték a transzfer megfogó karját, mivel ez feltétlenül szükséges a SPARTAN bevetéséhez. Először azonban a PANSAT-ot ("Petite Amateur Naval SATellite") rugós erővel katapultálták a szabad térbe. A kis műholdat egy GAS-tartályban helyezték el, és kísérleti eszközként szolgált a szélessávú rádiókommunikáció területén.

1998. október 31-én, az űr harmadik napján John Glenn megkezdte orvosi kísérleteit. Ennek során tíz vér- és 16 vizeletmintát kellett benyújtania. Az összehasonlító személy Pedro Duque volt, aki 35 évesen kevesebb mint a fele volt John Glenn életkorának.
Kanadai tudósok a raktér kameráival egy újabb tesztnek vetették alá az általuk kifejlesztett "Űrlátási Rendszert". Fontos szerepet játszik a Nemzetközi Űrállomás építésében.

A következő napokban a Discovery fedélzetén folytatódtak a tudományos kísérletek, John Glenn még mindig a nyilvánosság előtt. Időnként elektródákkal ellátott hálót viselt a feje felett. Ezt használták az agyi hullámok, a szemmozgások, az izomfeszültség, az általános testmozgások és az izzadás fejlődésének mérésére alvás közben. Ebben a kísérletben Chiaki Mukai volt az összehasonlító személy.

A repülés hetedik napjának középpontjában a SPARTAN 201-5 szabadrepülőgép helyreállítása állt. Több pályakorrekció révén a két űrhajó pályája fokozatosan közeledett egymáshoz. Végül is a Discovery ugyanazon a szinten volt, de 15 kilométerrel a SPARTAN mögött. Innentől kezdve a pilóták randevút kezdtek az "R-Bar Approach" eljárással. Rövid motorgyújtás után a keringő leengedte a pályáját, és negyed kör alakú pályát követett, amíg közvetlenül a SPARTAN alá nem érkezett. A randevú utolsó szakaszában a pilóták egy képzeletbeli egyenes mentén repültek a föld közepére - SPARTAN-ba. 10 méteres távolságban Stephen Robinson meg tudta tartani a SPARTAN 201-5-et a Discovery megfogókarjával, és biztonságosan elhelyezhette a tartószerkezetén a raktérben. Az ingyenes repülés csaknem 50 órát tartott.

A Spacehab egy nyomás alatt álló modul, amelynek össztömege 5387 kilogramm. A Shuttle Mir járatokon elsősorban logisztikai anyagok szállítására használták. Az STS-95 esetében számos kísérlet elvégzésére használták. A hasznos teherbírás 45 százalékát magánvállalkozásoknak és intézeteknek adták bérbe. A kísérletek köre a nagy tisztaságú kristályok előállításától az orvosbiológiai és vestibularis kísérletekig terjedt.

A Discovery tartalmazta a HOST platformot is ("HST Orbital Systems Test"). Ez volt az a tartószerkezet, amely az UARS műholdat elhelyezte az STS-48 rakterében. Az STS-95 esetében a tartószerkezetet alkalmazták a HST következő karbantartási repülése céljából végzett vizsgálatokhoz (STS-103). Pontosabban, a NICMOS infravörös műszer újszerű hűtőrendszere volt. A NASA előre meg akarta próbálni a funkcionalitást a súlytalanság körülményei között. Ezenkívül tesztelni kell egy új szoftvert, amely észleli és áthidalja az űrsugárzás okozta károkat a tárolóeszközökben. A "szilárdtest-felvevőt", amelyet már használnak a HST-n és ott rendellenességeket mutatnak, az STS-95 során sugárzási viszonyoknak kell kitenni. A technikusok fel akarták találni a meghibásodás okát. Végül új típusú optikai kábeleket teszteltek.

Az IEH-3 ("International Extreme Ultraviolet Hitchhiker") tudományos komplexum, amely hat egyedi kísérletből állt, szintén a raktérben volt. Például a szélsőséges ultraibolya tartományban végzett vizsgálatokat az UVSTAR teleszkóppal végezték, amelyet a Jupiter, az Io hold és a forró csillagok plazmájának tanulmányozására használtak. A "Kriogén hőtároló egység" (CRYOTSU) kísérlet főleg az űrhajók hűtésére összpontosított. Különösen az elektromosan működtetett eszközök hűtésére tettek kísérletet.
Az "Űrkísérleti modul" (SEM) -4 nyolc kisebb hallgatói kísérletnek adott otthont. Egy kísérlet során a mindennapi tárgyak, például rágógumi, pattogatott kukorica, kenyér, kréta, radírok és ceruzák tulajdonságait vizsgálták űrrepülés előtt és után.

A leszálláshoz Curtis Brown és Steven Lindsey utasítást kapott, hogy semmilyen körülmények között ne telepítse az ejtőernyőt. Senki sem tudta a vitorlázó repülőgép és a hevederek állapotát az űrrepülés után, nyitott fedéllel. A NASA aggódott annak lehetősége miatt, hogy a vitorlázó repülőgép leváláskor leválhat a konténeréről. A legrosszabb esetben, 500 km/h alatti sebességnél a hirtelen fékező hatás baleset leszállást eredményez, mielőtt a kifutópályára ér. Mivel ez észrevehető lenne a keringő orrának hirtelen felemelésével, Steven Lindseynek azonnal meg kell pöccintenie a pilótafülkében három kapcsolót, amelyek elválasztanák a képernyő vonalait a keringőtől. Minden szempont felesleges volt, mert az ejtőernyő a kamrájában maradt. A későbbi vizsgálatok során a fékező ejtőernyő és a rögzítő hevederek szinte sértetlennek bizonyultak.